A szerzőről és az ő szenvedéseinek hasznáről...

Évtizedek óta azt gondolom, és a hatvanon túl le már is merem írni, hogy eddigi életem legfontosabb ténykedése a depresszióm folyamatos menedzselése. Gyerekkoromban, kamaszként és ifjú felnőttként persze nem ismertem a diagnózist, de a többiektől való folytonos elkülönülés, a leküzdhetetlen másság, a megmagyarázhatatlan kimerültség, az agresszióval palástolt rettegés érzete áthatotta az életem minden percét és minden szféráját.
35 éves voltam, amikor először mentem pszichiáterhez. Azóta tudom, hogy ez az állapot egy betegség lenyomata. De még sok év eltelt, mire megbarátkoztam a gondolattal, hogy a rosszabb állapotok újra meg újra visszatérnek, mert ez egy krónikus betegség, mint a cukorbaj.

 Mostanság eljutottam arra a felismerésre, hogy nem egyszerűen az agyam biokémiai egyensúlya billen fel időről időre. A tartós depresszió gondolkodásom, létezésem legmélyét is áthatotta, végérvényesen depressziós lett a lényem, a személyiségem, nem választható el bennem az egészséges és a néha beteg. 

Ez megrendítő felismerés volt. Az alapvető elfuseráltság, a nincs-hova-bújni érzése. Szerencsére ez idő tájt kaptam egy bókot is - a pszichiáteremtől. Ő azt monda, mintegy mellékesen, hogy sokszor csodálkozott, amikor nagyon rossz állapotomban is képes voltam dolgozni, működtetni az életemet. Az ember már csak ilyen esendő, jól esett hallani, hogy erős vagyok, hogy mások ilyen betegen alkoholba, egyéb függőségbe menekülnek, megrokkannak, elvesztik a munkájukat. Én talpon maradtam, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy több lettem attól, amit átéltem.

Ez  adta a döntő lökést a sokszor tervezett bloghoz. Ha már biztos, hogy hátralévő éveimben viselni kell ezt a terhet, megkísérlem leírni, remélem mások hasznára is, miként formálta meg az életemet, gondolkodásomat, lényemet az a betegség, amit a pszichiátria ma depressziós epizódokkal kísért dysthimiának hív, és Magyarországon 3-400 ezer embert érint.